Rendszeresen el szoktunk menni ezekre az alkalmakra. Aki ide eljön, az megbecsüli, tiszteli a másik embert, a másik vallást. Jó az ismerős arcokat látni, a katolikus nénit, aki mindig fényképez, a másik hölgyet, aki kicsit hangosan mondja az ima szövegét, hogy hallatsszon, a nagy termetű nénit jóval alacsonyabb férjével. És jó új arcokat is felfedezni.
Szeretek rácsodálkozni a másik felekezetek templomaira, hallgatni és énekelni a szép énekeket. Ahol ki vannak téve a padra az énekes könyvek, szívesen bele lapozok. A lelkészek ilyenkor a szokottnál is jobban felkészülnek, és minden évben van olyan prédikáció, ami mély nyomokat hagy bennem. Az idén az a megállapítás, hogy Isten a barátunknak tekinthető, aki nem osztható és nem sajátítható ki. A lelkészek köre is változik lassan: van, aki sajnos, nem jöhet többé, de helyette újat tudunk megismerni.
A hideg téli estéket bearanyozzák ezek az áhitatok. Kár, hogy évente csak egyszer van ilyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése